Csoportosan
elkövetett szülői önsajnálat
Írta: Ross
Douthat a The New York Times-ban, 2014. február 15.
Arra
számítottam, hogy amikor apa leszek, az előre megjósolható irányba fogok
megváltozni: felelősségteljesebb leszek és kimerültebb, eltávolodom majd a
barátaimtól és sokkal jobban hagyatkozom majd a rokonságra, kopaszabb lesz a
fejem és párnásabb a hasam.
Egyáltalán
nem számítottam viszont arra, hogy a szülőség ennyire nyafogóssá tesz.
Azt hiszem,
személyesen nem bővítettem az interneten egyre vaskosabbá váló, képzeletbeli
Szülői vívódások könyvét - ami a Slate online hír-, politikai és kulturális
magazinnak író Ruth Graham szerint "a szülőség rendetlen, unalmas, az
életet rémálomszerűen tönkretevő oldalát bemutató blogbejegyzések és
állapotfrissítések végtelen folyama". Magánbeszélgetésekben azonban
sokszor pont az a fajta szülő vagyok, akiről Graham azt panaszolja, hogy
elriasztják őt az anyaságtól - túl buzgón próbálom megmondani,
"Milyen-Is-Ez-Valójában", és sorolom-sorolom az összes szörnyű
vonatkozását annak, ami a leggyönyörűbb dolog az életemben.
Az anyagi
biztonságban és boldog házasságban élők szemében ez az egész illetlennek,
önzőnek és a gyerekeinkkel szembe igazságtalannak tűnhet. Az én esetemben még
elvi kérdéseket is felvet, hiszen katolikus rovatvezetőként valószínűleg arra
kellene rábeszélnem az embereket, hogy vállaljanak annyi gyermeket, amennyit
csak lehet.
A nem
kimondottan visszafogott kétségbeesés azonban általános jelenségnek tűnik a
szülők körében, érdemes kísérletet tennünk arra, hogy megtudjuk, miért.
Szerencsére
Jennifer Senior1 új könyve, az “All Joy and No Fun: The Paradox of
Modern Parenthood” (Csupa boldogság, semmi móka: a modern szülők paradoxona -
magyarul nem jelent meg) kitűnően felvezeti a csoportosan elkövetett nagy
szülői önsajnálat lehetséges magyarázatait. Végigveszi az Egyesült Államok családtámogatásának
problémáit (igazából a hiányát), a gyerekek változó szerepét (akik szerinte
egykor a munkásaink voltak, ma pedig a főnökeink), a nemi szerepek
zavarosságát, a család és karrier közti anyai küzdelemben mélyen megbúvó
"mindent egyszerre akarok" lelki terhét, és azt, hogy a gazdasági
bizonytalanság és a technológiai fejlődés miatt mennyire nehéz a szülőknek
kitalálniuk, milyen világra is kellene felkészíteniük a gyerekeiket.
De szerintem
Senior legbrilliánsabb meglátása az, ahogyan rámutat arra az egyre jobban nyíló
szakadékra, ami a gyermektelenek számára elérhető életstílus és lehetőségek, valamint
a gyereknevelésben még mindig jelenlévő és továbbra sem csökkenő terhek között
húzódik - társadalmunk kimagasló jólétének és a libertariánus társadalom erkölcsi
normáinak köszönhetően.
Ahogy ő
fogalmaz, a gyerekvállalás az utolsó elköteleződést igénylő feladat egy olyan
kultúrában, mely az emberektől szinte semmilyen más téren nem vár el tartós
elkötelezettséget. Ebben az értelemben nem feltétlenül arról van szó, hogy az
utóbbi pár generáció élete során a családi élet drámai változáson ment át.
Inkább arról, hogy az fő vonásaiban változatlan maradt - hiszen a csecsemőknek
továbbra is ugyanazokra a dolgokra van szükségük -, miközben a háztartás
hatókörén kívül megszaporodtak a lehetőségek, és a döntési alternatívák, a
szórakozás, az azonnal elérhető örömforrások elburjánzásával összevetve a
gyereknevelés még nagyobb tehernek tűnik.
Ez két
következménnyel jár a fiatal és viszonylag jómódú amerikaiakra nézve. Először
is érthető módon kevésbé hajlanak arra, hogy lemondjanak a ráérős
villásreggelik, a délutánból estébe hajló iszogatások, az éjszakázások és
hétvégi kiruccanások, a végtelen videojátékozás vagy sorozatnézés adta
örömökről. Másodszor pedig iszonyatos döbbenetet vált ki, amikor a baba
érkezésével a jaj-de-modern életstílust felváltják azok a megpróbáltatások,
melyek szinte középkorinak tűnnek, és azok a feladatok, melyek hihetetlen módon
minden mást kiszorítanak. És minél tovább késleltetik a baba érkezését, annál
nagyobb a döbbenet - mert Senior szerint a "gyerekek halogatása"
sokkal egyértelműbbé teszi a szülők számára, hogy mekkora szabadságot adnak
fel.
Mikor az első
lányom megszületett, egy kollégám ezt írta e-mailen: "üdv az
elkerülhetetlen valóságban". Teljesen igaza van: az amerikai társadalom
egyes részeinek csak a halál és a csecsemők pelenkája maradt meg
elkerülhetetlen valóságnak.
Hacsak nem
kerülöd el a pelenkát is azáltal, hogy mindenestől elkerülöd a gyerekeket is,
amin egyre jobban igyekszik a fejlett világ lakossága.
Egy korábbi
cikkemben a gyerekvállalástól való visszahúzódást egyfajta kulturális hanyatlás
tünetének tartottam, mely révén a modern élet kényelme kiszorítja a generációk
közti kötelezettségeket. Sok olvasó nem fogadta örömmel ezt a gondolatomat, de
szerintem valójában ez a be nem vallott világnézet áll az interneten és más
helyeken megtalálható sok-sok szülői zúgolódás mögött: A "nézd, mivé lett
az életem, mióta gyerekeim vannak" műfaj nem is olyan finom bírálat azok felé,
akik teljesen lemondtak a szülői küldetésről.
És bár a
tulajdonképpeni üzenettel - vagyis hogy a gyereknevelés fáradságos, szükséges
és dicséretre méltó - egyetértek, a saját romlatlan megpróbáltatásaim miatti
panasznak álcázott hencegés valószínűleg nem a legjobb módja annak, hogy a
társadalom romlását megállítsam. Jobb lenne, ha a szülők vidám harcosok
lennének, ha inkább a dolog örömét, mint nyomorát hangsúlyoznák, miközben irigységgel
beoltott kritikájukat félretéve toleranciájukat és megértésüket árasztanák ki
azon barátaikra és szomszédjaikra, akik más utat választottak.
Én ezt fogom
tenni innentől, ígérem. Élvezzétek a ráérős villásreggeliteket, drága
gyermektelen barátaim, én pedig a kapkodva étkezésben és a pürétől maszatos
kezemben fogom a szépet meglátni. Legyen enyém egy dupla-adagos pelenka, tietek
pedig a dupla martini! Uralkodjon béke és megértés!
És nem, az én
kis angyalkáimnak természetesen semmi köze ahhoz a folthoz a kedvenc pulcsidon!
Biztosan az a különleges béarnaise mártás, amit ettél...
1 Jennifer Senior beszélt gyereknevelésről a TED-en
is, szenzációs: http://www.ted.com/talks/jennifer_senior_for_parents_happiness_is_a_very_high_bar/transcript?language=hu
Fordította: Patik Réka
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése