Ítélkezésmentesen, elfogadással

"Szülőként úgy érezzük, egy csomó dologban jogunk van véleményt formálni. Én például előszeretettel kötözködöm, ha azt látom, hogy gyerekek chipsen, ropin és efféléken élnek. Elképzelhető, hogy az anya hetek óta nem alszik, alaposan megfázott vagy zűrös hete van - mindezekről én persze nem tudok. Ráadásul a chips meg a ropi nem teljesen és nem mindig "rossz", miért ragaszkodom hát a saját véleményemhez úgy, mintha az valamiféle szentírás lenne? (Nem beszélve arról, hogy egynémely zűrösebb napon én is kész vagyok "jutalomfalatokkal" békét vásárolni; ráadásul naponta befalok egy adag csokoládét.) Más szülők kritizálása egy pillanatra az önelégültség felemelő érzésével ajándékoz meg, ugyanakkor erősen visszavet arra való törekvésemben, hogy toleráns, megértő és türelmes legyek.

Bátran fenntarthatom a chips-ropi kérdésről alkotott nézeteimet, de ha annyira ragaszkodom hozzá, hogy mintegy önmagam definíciójaként értelmezem, és ezzel elidegenítek másokat magamtól, akkor több kárt csináltam, mint hasznot. A buddhizmus nyitottságra ösztönöz; arra, hogy gyermeki ártatlansággal, ne pedig felnőttes előítéletekkel szemléljük az új helyzeteket. Lássuk meg, mennyiféle válasz adható az élet nagy kérdéseire, koncentráljunk a rejtelmekre a "tények" helyett. A meditáció és a tudatos lét során gyakoroljuk annak képességét, hogy ellen tudjunk állni az ítélkezés és az osztályozás csábításának, hogy ne csak a berögzült vélekedéseinket rántsuk elő, ne mindig gépiesen reagáljunk.
Ahelyett, hogy megítélnénk és értékelnénk a többi szülőt, reagáljunk több együttérzéssel, és adjunk nekik időt. Gondoljunk arra, hányszor reméljük magunk is, hogy kapunk majd egy második esélyt a környezetünktől, ha éppen nem voltunk csúcsformában. Tapasztalt szülők állítják, hogy az egyik gyerek akár kétszer annyi kihívás elé állíthatja az embert, mint a másik; és mivel nincs két egyforma gyerek, az anyák sem nevelhetik gyermekeiket egyformán.
A buddhizmus tanításai arra ösztökélnek, hogy saját tapasztalatainkból tanuljunk és fejlődjünk. Ha azon kapjuk magunkat, hogy pálcát törünk mások felett, próbáljuk kinyomozni az okát, nézzünk mélyen magunkba. Fontos, hogy kegyetlen őszinteséggel válaszoljunk az önmagunk által feltett kérdésekre. Miért engedem, hogy ez a személy beszűkítse tudatomat, összezsugorítsa szívemet? Esetleg valami olyasmire emlékeztet, amivel én magam nem boldogulok igazán? Vagy olyasmire, amire még gondolni sem szeretek? Versengeni akarok? Mit tanulhatok ebből a kapcsolatból? Hogyan tudnám negatív érzéseimet együttérzéssé alakítani?"
(Sarah Napthali: Buddhizmus anyáknak. HVG Könyvek, 2015, 129-130. oldal)