Írta: Mandi Ehman, a
Life Your Way bloggere, ötgyermekes anya
Mivel sokat beszélek a tiszteletteljes párbeszédről, mások
mondanivalójának értő meghallgatásáról és a középútról, meglepő lehet ennek a
bejegyzésnek a címe.
Hadd magyarázzam meg: úgy gondolom, rendben van, ha hiszel abban,
hogy a te családodnak azok a legjobb döntések,
amelyeket meghozol, és az a legjobb módja a dolgok kezelésének, ahogyan te csinálod.
Valójában nem is csak rendben van, szerintem jó, ha így van.
Nagy belső békét és magabiztosságot adhat, ha biztos vagy a
döntéseidben. És bár értékesnek tartom mások véleményének meghallgatását, azt,
ha tanácsot kérünk és nyitottak vagyunk, van egy olyan pont, ahol rendben van,
ha magadra hallgatsz és felvállalod a döntésedet.
Nekem például minden lányom szívesebben aludt hason fekve
kisbabaként. Mivel refluxosak voltak, állandóan a hason altatásról olvastam. Az
utánajárásom alapján – és miután mindegyiküknél láthattam, hogyan nyelik félre
a bukásukat hanyatt fekve – úgy döntöttem, a hirtelen csecsemőhalál (SIDS)
kockázatát más tényezők is növelik, és a hason altatás és a hirtelen
csecsemőhalál előfordulásának együttmozgása (korrelációja) nem egyenlő az
ok-okozati viszonnyal. Úgyhogy hagytuk őket hason aludni. Tisztában vagyok a
kockázatokkal, és úgy döntöttem, hogy a mi helyzetünkben és az elolvasott
kutatási eredmények fényében el tudom fogadni a hason alvást.
De ez nem azt jelenti, hogy szerintem neked is hagynod
kellene, hogy a kisbabád hason aludjon. Sőt, igazából szerintem ne hagyd,
kivéve, ha annyira kibékültél ezzel a döntéseddel, hogy ha esetleg megtörténik
az elképzelhetetlen, nem fogod magadat vádolni miatta.
És pont erre akarok kilyukadni: pontosan azért tudlak abban
támogatni, hogy az enyémmel ellentétes döntést hozz, mert ki vagyok békülve a
saját döntésemmel.
Bár már hónapok óta pihent a jegyzeteim között ennek a
bejegyzésnek a címe, gondolataim tényleges leírásához végül az adott
inspirációt, amikor egy este a végére értem Brene Brown „Daring Greatly” című
könyvének. Az utolsó fejezetben, a szívünkből fakadó nevelés kapcsán ezt
hangsúlyozza újra és újra:
„ez arra tanított, hogy amikor önigazolok, az annyit tesz,
félek. Arra való, hogy felfújjam és megvédjem magam olyan helyzetekben, amikor
attól tartok, hogy hibázok, feldühítek valakit vagy megszégyenülök… „
„Amikor jól érezzük magunkat a meghozott döntéseinkkel, és
amikor egy értékekkel és méltányossággal telített helyről kapcsolódunk a
körülöttünk lévő világhoz, nem pedig egy ezekben hiányt szenvedő pontból, akkor
nem érezzük szükségét annak, hogy bíráljunk másokat és támadóan lépjünk fel…”
„A munkámból azt tanultam meg, hogy a világon milliónyi
módon lehet valaki csodálatos, elkötelezett szülő, és ezen módok közül néhány
biztosan ütközik azzal, amit én személyesen a nevelésről gondolok…”
„A nagy merészség abban áll, hogy keressük a saját utunkat,
és tiszteletben tartjuk azt is, hogyan néz ki ez a keresés másoknál.”
Ez annyira igaz. Ha bizonytalan lennék a kisbabáim hason
altatásával kapcsolatos döntésemben, te pedig elkezdenéd azt taglalni, hogy a
te babád miért alszik kizárólag hanyatt (vagy oldalt fekve, vagy bármi is
legyen a legfrissebb ajánlás), jó eséllyel bűntudatom lenne, és úgy érezném,
meg kell védenem a döntésemet. Ehelyett viszont megnyugvást és magabiztosságot
találok a döntésemben, és nincs szükségem arra, hogy érveljek vagy meggyőzzelek
téged.
Ehhez hasonlóan: biztos vagyok abban, a családom számára a
legjobb választás, hogy hajlandó vagyok a konyhai feladatokat valamelyest
leegyszerűsíteni (például hogy mirelit sült krumpli a köret). Kipróbáltam,
milyen, ha mindent friss alapanyagból, félkész- és készételek felhasználása
nélkül készítek, és nem teremtett építő közeget a családomnak, mert túl soknak
bizonyult. De ha te mindent friss alapanyagból készítesz, félkész- és
készételek felhasználása nélkül, veled örülök! Szerintem ez fantasztikus, és
egészen addig, amíg te nem bántóan adod elő felém a saját álláspontodat, nem
érzem szükségét, hogy megvédjem a döntésemet vagy összehasonlítsam, melyikünk
mire szánja az idejét. Ha bűntudatom lenne a mélyhűtőből származó sült krumpli
miatt, akkor azért egészen másképp reagálnék.
Az otthon oktatás az állami vagy magániskolákkal szemben,
hogy milyen könyveket olvasnak vagy nem olvasnak a gyerekeim, hogy mennyi
szabadságot és felelősséget ruházunk rájuk, hogy otthon dolgozunk-e vagy házon
kívül… és így tovább. Minél biztosabb vagyok a döntésemben, annál kevésbé érzem
szükségét, hogy megvédjem a döntésemet, vagy meggyőzzelek téged arról, hogy
nekem van igazam.
Azért tisztázzuk: még mindig sok olyan dolog van, amiben
elveszve érzem magam. Ilyen például Jackson alvása (ő a kétéves legkisebb
gyerek – a ford.), válogatós gyerekek (és most nehogy ráfogjátok a mirelit sült
krumplira – hú!), a külön idő egy-egy gyerekemmel, a kamaszkor kezelése stb.
Menet közben sok kiforrja magát ezek közül.
De az anyák közti háborúskodás nagy része elkerülhető lenne,
ha mindannyian biztosabbak lennénk saját döntéseinkben, ha jobban a magunkénak
éreznénk a döntéseinket, és közben nem aggódnánk annyit amiatt, hogy mások mit
csinálnak!
Forrás: http://lifeyourway.net/why-its-okay-to-believe-your-way-is-the-best-way/?m
