Csoportosan elkövetett szülői önsajnálat

Tekintetünket még mindig a pénteki Makacs Klubon tartva (téma: boldogabbak-e a gyermektelenek?) egy abszolút vitaindító cikk a The New York Times-ból. Bicskanyitogató... Vagy nem?

Kép: http://stax.hu/post/22-szulo-akiknek-biztosan-rosszabb-napja-van-mint-neked

Csoportosan elkövetett szülői önsajnálat

Írta: Ross Douthat a The New York Times-ban, 2014. február 15.

Arra számítottam, hogy amikor apa leszek, az előre megjósolható irányba fogok megváltozni: felelősségteljesebb leszek és kimerültebb, eltávolodom majd a barátaimtól és sokkal jobban hagyatkozom majd a rokonságra, kopaszabb lesz a fejem és párnásabb a hasam.

Egyáltalán nem számítottam viszont arra, hogy a szülőség ennyire nyafogóssá tesz.

Azt hiszem, személyesen nem bővítettem az interneten egyre vaskosabbá váló, képzeletbeli Szülői vívódások könyvét - ami a Slate online hír-, politikai és kulturális magazinnak író Ruth Graham szerint "a szülőség rendetlen, unalmas, az életet rémálomszerűen tönkretevő oldalát bemutató blogbejegyzések és állapotfrissítések végtelen folyama". Magánbeszélgetésekben azonban sokszor pont az a fajta szülő vagyok, akiről Graham azt panaszolja, hogy elriasztják őt az anyaságtól - túl buzgón próbálom megmondani, "Milyen-Is-Ez-Valójában", és sorolom-sorolom az összes szörnyű vonatkozását annak, ami a leggyönyörűbb dolog az életemben.

Az anyagi biztonságban és boldog házasságban élők szemében ez az egész illetlennek, önzőnek és a gyerekeinkkel szembe igazságtalannak tűnhet. Az én esetemben még elvi kérdéseket is felvet, hiszen katolikus rovatvezetőként valószínűleg arra kellene rábeszélnem az embereket, hogy vállaljanak annyi gyermeket, amennyit csak lehet.

A nem kimondottan visszafogott kétségbeesés azonban általános jelenségnek tűnik a szülők körében, érdemes kísérletet tennünk arra, hogy megtudjuk, miért.

Szerencsére Jennifer Senior¹ új könyve, az “All Joy and No Fun: The Paradox of Modern Parenthood” (Csupa boldogság, semmi móka: a modern szülők paradoxona - magyarul nem jelent meg) kitűnően felvezeti a csoportosan elkövetett nagy szülői önsajnálat lehetséges magyarázatait. Végigveszi az Egyesült Államok családtámogatásának problémáit (igazából a hiányát), a gyerekek változó szerepét (akik szerinte egykor a munkásaink voltak, ma pedig a főnökeink), a nemi szerepek zavarosságát, a család és karrier közti anyai küzdelemben mélyen megbúvó "mindent egyszerre akarok" lelki terhét, és azt, hogy a gazdasági bizonytalanság és a technológiai fejlődés miatt mennyire nehéz a szülőknek kitalálniuk, milyen világra is kellene felkészíteniük a gyerekeiket.

De szerintem Senior legbrilliánsabb meglátása az, ahogyan rámutat arra az egyre jobban nyíló szakadékra, ami a gyermektelenek számára elérhető életstílus és lehetőségek, valamint a gyereknevelésben még mindig jelenlévő és továbbra sem csökkenő terhek között húzódik - társadalmunk kimagasló jólétének és a libertariánus társadalom erkölcsi normáinak köszönhetően.

Ahogy ő fogalmaz, a gyerekvállalás az utolsó elköteleződést igénylő feladat egy olyan kultúrában, mely az emberektől szinte semmilyen más téren nem vár el tartós elkötelezettséget. Ebben az értelemben nem feltétlenül arról van szó, hogy az utóbbi pár generáció élete során a családi élet drámai változáson ment át. Inkább arról, hogy az fő vonásaiban változatlan maradt - hiszen a csecsemőknek továbbra is ugyanazokra a dolgokra van szükségük -, miközben a háztartás hatókörén kívül megszaporodtak a lehetőségek, és a döntési alternatívák, a szórakozás, az azonnal elérhető örömforrások elburjánzásával összevetve a gyereknevelés még nagyobb tehernek tűnik.

Ez két következménnyel jár a fiatal és viszonylag jómódú amerikaiakra nézve. Először is érthető módon kevésbé hajlanak arra, hogy lemondjanak a ráérős villásreggelik, a délutánból estébe hajló iszogatások, az éjszakázások és hétvégi kiruccanások, a végtelen videojátékozás vagy sorozatnézés adta örömökről. Másodszor pedig iszonyatos döbbenetet vált ki, amikor a baba érkezésével a jaj-de-modern életstílust felváltják azok a megpróbáltatások, melyek szinte középkorinak tűnnek, és azok a feladatok, melyek hihetetlen módon minden mást kiszorítanak. És minél tovább késleltetik a baba érkezését, annál nagyobb a döbbenet - mert Senior szerint a "gyerekek halogatása" sokkal egyértelműbbé teszi a szülők számára, hogy mekkora szabadságot adnak fel.

Mikor az első lányom megszületett, egy kollégám ezt írta e-mailen: "üdv az elkerülhetetlen valóságban". Teljesen igaza van: az amerikai társadalom egyes részeinek csak a halál és a csecsemők pelenkája maradt meg elkerülhetetlen valóságnak.

Hacsak nem kerülöd el a pelenkát is azáltal, hogy mindenestől elkerülöd a gyerekeket is, amin egyre jobban igyekszik a fejlett világ lakossága.

Egy korábbi cikkemben a gyerekvállalástól való visszahúzódást egyfajta kulturális hanyatlás tünetének tartottam, mely révén a modern élet kényelme kiszorítja a generációk közti kötelezettségeket. Sok olvasó nem fogadta örömmel ezt a gondolatomat, de szerintem valójában ez a be nem vallott világnézet áll az interneten és más helyeken megtalálható sok-sok szülői zúgolódás mögött: A "nézd, mivé lett az életem, mióta gyerekeim vannak" műfaj nem is olyan finom bírálat azok felé, akik teljesen lemondtak a szülői küldetésről.

És bár a tulajdonképpeni üzenettel - vagyis hogy a gyereknevelés fáradságos, szükséges és dicséretre méltó - egyetértek, a saját romlatlan megpróbáltatásaim miatti panasznak álcázott hencegés valószínűleg nem a legjobb módja annak, hogy a társadalom romlását megállítsam. Jobb lenne, ha a szülők vidám harcosok lennének, ha inkább a dolog örömét, mint nyomorát hangsúlyoznák, miközben irigységgel beoltott kritikájukat félretéve toleranciájukat és megértésüket árasztanák ki azon barátaikra és szomszédjaikra, akik más utat választottak.

Én ezt fogom tenni innentől, ígérem. Élvezzétek a ráérős villásreggeliteket, drága gyermektelen barátaim, én pedig a kapkodva étkezésben és a pürétől maszatos kezemben fogom a szépet meglátni. Legyen enyém egy dupla-adagos pelenka, tietek pedig a dupla martini! Uralkodjon béke és megértés!

És nem, az én kis angyalkáimnak természetesen semmi köze ahhoz a folthoz a kedvenc pulcsidon!

Biztosan az a különleges béarnaise mártás, amit ettél...

¹ Jennifer Senior beszélt gyereknevelésről a TED-en is, szenzációs: http://www.ted.com/talks/jennifer_senior_for_parents_happiness_is_a_very_high_bar/transcript?language=hu

Fordította: Patik Réka

Hordozóhét 2014.

Ha láttátok a Facebookon a léggömbös képet, láthattátok, hogy Kecskeméten - szerencsére - nagyon sok szervezet, klub, kis anyavállalkozás foglalkozik a babahordozással. Ezek a szereplők szervezik közösen az idei Nemzetközi Babahordozó Hét kecskeméti rendezvényeit.
Várunk benneteket, böngésszétek a programot!
Október 6-án kezdünk!

Mi a legnehezebb batyu a hátadon?

A mai Makacs Klubban ez volt a nyitó kör kérdése, kicsit eltávolodva a fő témától (háton hordozás), de mégis ott maradva gondolatban a közelében. Nagyon sok új édesanya jött ma, és bemutatkozás közben arról mondott mindenki pár szót, mi számára jelenleg a legnagyobb teher az anyaságban, mit érez jelképesen a legnagyobb batyunak a hátán.

Fotó innen

Aztán kötöttünk, csatoltunk, próbáltunk, beszélgettünk, és a fenti fotónál maradva: reméljük, elértünk valahova, és mindenki látott maga felett egy kis derűs, kék eget! :)

Várunk benneteket októberben is!

Újra elöl, összebújva

Szerettem volna a JPMBB kendőjét tesztelni, tudtam hogy csak rövid ideig próbálhatom ki. Kellett, hogy kössek vele, ha kérdeznek, tudjak mondani valamit: miért jó, milyen erős, milyen érzés. Különleges volt a "nagy fiammal", mert már nem kicsi baba, nem szoktam elöl hordozni. Mégis olyan jó, összebújós, közeli érzés volt. Jólesett, mintha együtt összebújva a napi stressz, a gondok hamarabb oldódnának bennem, ha van ilyen közeli érintéses élménye az embernek. Talán ahhoz tudnám hasonlítani, amikor egy pulóver alá bújunk és ölelkezünk. Érdemes kipróbálni. Hiszen tudom, és próbálom átadni, hogy az érintés, a testközelség gyógyító, fejlesztő, inspiráló hatású....

Szép napot, örömteli hordozást!

 http://hordozotar.hu/webshop/je-porte-mon-bebe-rugalmas-kendok-basic/

Regina

Lehet, hogy nem a szövött kendő a neked való eszköz

(Ha már úgyis fordítok, hadd bővítsük most a blogunkat egy angol nyelvű bejegyzés fordításával. Nekünk nagyon megtetszett ez a két évvel ezelőtti írás, kifejezi, amit mi is szorgalmazunk: hogy a családok merjenek utánajárni és választani az eszközök közül.)

 

Lehet, hogy nem a szövött kendő a neked való eszköz

Szerző: Tamara a Tea for three weboldalról – 2012. január 12.

Hogy mi??? Nem kapok levegőt! Micsoda hordozós szentségtörés ilyet mondani! :)

Érdekes jelenség ez – figyelem a boltomba érkező anyákat, amint vágyakozva nézegetik a szövött kendőket. Még nem döntöttek a vásárlás mellett, de beavatnak, hogy imádnák imádni a szövött kendőzést. Ilyenkor pontosan tudom, mire gondolnak – emlékszem, hogy én is mondtam ugyanezt. Sokszor.

Rengeteg olyan hordozós anyuka van, aki odáig van a szövött kendőért. Csak menj el egy hordozós klubba, és máris találkozhatsz a kendősökkel, ahogy épp gyűjteményük egy-egy lenyűgözően gyönyörű darabját húzzák elő, hogy összehasonlíthassák a többi kendővel. Gyakran meglehetősen kiterjedt gyűjtemények ezek, különböző színű, méretű és anyagú darabokkal. Lebilincselő látvány, ahogy egyikük minden erőfeszítés nélkül a hátára köti a kisbabáját. Elégedetten és hosszasan csevegnek márkákról, anyagokról és kötésmódokról. Lelkesedésük ragályos. Ki ne akarna közéjük tartozni? Nem kell sok hozzá, hogy az addig boldogan karikás kendőző vagy meitai-ozó anyákban felmerüljön a kérdés, vajon lehetne-e belőlük is ilyen elhivatott kendős?

Abból kiindulva, mennyire szerettem a rugalmas Moby Wrapet az első lányommal, szinte biztos lehettem benne, hogy második lánykámmal, a "Manóval" bejön majd a szövött kendő. Nem csalódtam – feldobott minden alkalom, amikor új kötést sajátítottam el. Imádtam új hordozási módokat tanulni, a kendők pedig annyira kényelmesek, sokoldalúak és gyönyörűek voltak! És azt is hadd áruljam el, hogy a "szupermenes", szabadkendős hátravétel nem is annyira félelmetes, mint ahogyan hangzik.

A háti dupló és más remek kötések iránti teljes lelkesedésem ellenére a Manó nyilvánvalóvá tette, hogy ahogy növekszik, úgy igényel egyre nagyobb mozgásteret. Egyértelműen jobban szeretett csípőn, karikás kendőben lenni, a kompromisszumot pedig gyakran egy szövött kendős csípőkötés jelentette. Vettem pár karikás kendőt is, hiszen láthatóan annyira imádta. Nagyszerű volt a karikás – gyönyörű és könnyen használható – de továbbra is a szövött kendő maradt a kedvencem.

A következő pár hónapban továbbra is olyan sokszor kötöttem hátra a Manót, ahányszor csak tudtam. Együttműködő volt a kötéskor, de 10-15 perc után elkezdett fészkelődni a kendő adta kötöttség miatt, és akkor leraktam újra. Mocoroghatnékja igazából egybeesett a mászás és a járás megtanulásával, így abban bíztam, hogy átmeneti dologról van szó, ami a mozgás adta új szabadság megtapasztalásával jött. Drukkoltam, hogy így legyen.

Aztán egy decemberi napon megint a hátamra akartam kötni a Manót munka közben – talán épp a raktárkészleten akart ismét nyammogni egy kicsit. Minden hordozóm otthon maradt (nem is értem, hogy történhetett...), úgyhogy felkaptam egy csatos hordozót (SSC-t) a próbálható darabok rekeszéből. Az új Boba 3G-hez nyúltam, ami elég cukin néz ki. Felcsatoltam, és hátradobtam a Manót. Azta! Gyors volt, egyszerű és kényelmes. A Manó pedig nem menekülhetett. Mindegy, mennyit fészkelődött vagy mennyire hajolt hátra, ott maradt a helyén. Állati!

Amikor legközelebb ismét az üzletben voltunk, újra felpróbáltam a Bobát. Annyira megtetszett, hogy pár napra hazavittem. Néhány héttel később pedig vettem magamnak egyet. El sem hittem, mennyire élvezem a csatosban hordozást, és azt hiszem, azért is volt ez akkora öröm, mert a lányomnak olyan jó volt így. Nagyobb mozgásszabadságot ad neki az eszköz, és akár egy óra hosszáig vagy tovább is a hátamon marad. Olyan érzés ez nekem, mintha most fedeztem volna fel magamnak másodszorra a babahordozást.

Nem fogom letagadni: nagyon hiányzik a szövött kendő. De jelenleg a Bobám az, ami igazán működik mindkettőnk számára. Nagyon elégedett vagyok vele. Minden nap használjuk, el sem tudom képzelni az életünket nélküle.

Küldetésemnek érzem, hogy az új SSC-m iránti lelkesedésemet megosszam másokkal is a hordozós klub következő összejövetelein. Tudom, hogy a szövött kendő tűnik a hordozás szent gráljának, de nem akarom, hogy bárki azt érezze, hogy a jelenlegi hordozóeszköze nem elég jó. Rengeteg nagyszerű eszközhöz lehet hozzájutni a világon. Igen, némely eszközök jobb kivitelűek, mások kevésbé, de nagyon-nagyon sok, különböző típusú jó eszköz van. A számomra legjobb hordozóeszköz nem biztos, hogy számodra is a legjobb. Lehet, hogy a szövött kendőt nem neked találták ki. A legjobb hordozósok időt szánnak arra, hogy megtalálják azt az eszközt, amelyben gyermekükkel együtt örömüket lelik, és aztán gyakori használatba fogják a kiválasztott eszközt.

Testközelség – elvégre is ez a kulcs.

Fordította: Patik Réka