Ez az egyik kedvenc versem. Pont olyan a hangulata ennek a pár sornak, mint amikor gyerekkoromban anyuval és a nagymamámmal a kertben tettük el télire a gyümölcsöket. Ismerem ezt a nyárvégi csöndet, és ahogy hosszú árnyékot rajzol a nap. Szeretem a hangulatát, és augusztus közepe óta várom, hogy rám köszöntsön. Hiába.
És ma, a nyár utolsó napján, amikor már dunsztba tettem az alma-körte lekvárunkat, és ebédelünk a gyerekekkel, a nyitott erkélyajtón át végre meghallom. A béke méhe. Kicsit olyan, mint a szemben álló nyárfa leveleinek a zizegése, de most valahogy más, mint szokott. A béke méhe, semmi kétség.
Meglett, ideért. Még éppen időben.
